– Felírok magának fogamzásgátlót – nyúlt a recepttömbért a nőgyógyász.

–  De hát nincs is partnerem! Minek szedjek hormonokat? – A szőke, kékszemű, babaarcú lány értetlenül meredt az orvosra. 

– Kedves Éva, most mondta, hogy jó, ha két-háromhavonta jelentkezik a menstruációja. A gyógyszerrel szabályos, 28 napos ciklusai lesznek. Ne féljen ennyire a hormonoktól. Ha majd gyereket szeretne, úgysem ússza meg a hormonkezelést, másképp nem fog teherbe esni. A maga szervezete alkalmatlan az anyaságra.  

A rendelőből kilépve Évának még mindig fülében csengtek az orvos szavai: a szervezete alkalmatlan az anyaságra. Rosszul esett ezt hallania. Orvostanhallgatóként ugyanakkor pontosan tudta, a helyzeten egy fogamzásgátló tabletta mit sem változtat. 

A receptet apró darabokra tépte és az épület előtti szemetesbe dobta.

***

Miután szétváltak, Éva riadtan észlelte a lába között a meleg, ragacsos nedvességet. Úristen, csak nem kiszakadt az óvszer…? 

A srácról csak annyit tudott, hogy Brazíliából jött, valami Carlos, és hogy kegyetlenül jó pasi. Magas, kisportolt test, villogó szemek, olajos barna bőr. A mesebeli latin szerető, aki valahogy odakeveredett az egyetemi klubba. Hogy, hogy nem, a mozgássérültek számára fenntartott mosdóban kötöttek ki. A szenvedélyes kalandot Éva ebben a pillanatban bánta meg. A brazilnak csak most tűnt fel, mi történt. A defektes gumit ideges mozdulattal a padlóra hajította.

– És ha terhes lettél? – sziszegte bosszúsan, latinos akcentussal törve az angolt.

– Emiatt nem kell aggódnod – vágta oda dühösen Éva, és kiviharzott a mosdóból. A fickó ebből majd nyilván azt vonja le, hogy biztos tablettát szed, gondolta. – Pedig csak papírom van róla, hogy nem lehet gyerekem. Ez egyszer legalább jól is jön – motyogta maga elé.  

Eszébe jutott, hogy nem cseréltek sem e-mail-címet sem telefonszámot. A pasas holnap úgyis hazarepül Rióba. Ne is lássa soha többé.

***

A fájások már ötpercenként ismétlődtek. Éva a fürdőszoba kövén térdelt, próbált egyenletesen lélegezni. Feltápászkodott, meglátta elgyötört arcát a tükörben. Szőke haja csatakos volt az izzadságtól, a tekintete tompa, fénytelen. Már hat órája vajúdott. Mi lesz, ha nem éli túl, hasított belé a gondolat. Ki tudja, mikor találnának rá. Az egyetemről nem hiányozna senkinek, halasztotta a félévet. Családi ok, írta a kérvényre. Miközben a szülei azt hiszik, azért nem látják hónapok óta, mert sokat kell tanulnia. Az előző szemeszterben ez így is volt. Rengeteget készült a vizsgákra, azért nem volt ideje foglalkozni azzal sem, hogy már vagy száz napja késett a menzesze. Addig is ritkán jött meg, de ennyi ideig még nem maradt ki soha. Puszta kíváncsiságból vett egy terhességi tesztet. Nem akart hinni a szemének. Halálra rémült. Hosszú idő óta mindössze egyetlenegyszer szexelt: azon a farsangi bálon, az egyetemi klubban. Kiszámolta, ezt a gyereket már nem lehet elvetetni. Leányanyaként fog szülni, méghozzá egy színesbőrű kisbabát. A szülei bele is halnának a szégyenbe, ha megtudnák. De nem fogják megtudni. Ezt soha, senki nem tudhatja meg.

A fájások sűrűsödtek, kezdtek egymásba érni. Nem, nem szabad kiabálnia, meghallhatják. Hirtelen minden irányból szorítást érzett, azt hitte, szétszakad belülről. Ez már tolófájás lenne? A fürdőszobaszőnyeg fölött guggolva érezte, hogy elindult kifelé a gyerek feje. Aztán furcsa, cuppanó hanggal kiszakadt belőle az egész kis test. Megszűnt a fájdalom. Rettenetesen fáradt volt. Az újszülött még mindig össze volt vele kapcsolódva. Elkötötte a köldökzsinórt, végleg elvágta a köteléket kettejük között.

A kisfiú felsírt. A gyerekem, gondolta Éva, de nem érzett semmit. A tőle immár független, furcsa kis lényhez mindössze annyi köze volt, hogy a gyerek az ő testét használta fel arra, hogy kifejlődjék. Nem találta szépnek, se különösebben gyámolításra szorulónak. Idegen volt. Egy idegen izomcsomó. Mert csupa izom volt, csupa erő, ahogy kalimpált és sírt. Tudta, hogy meg kell szabadulnia tőle.

*** 

Pár óra múlva Éva a hajnali utcán lépdelt. A kisbaba hordozókendőben a mellkasán; rágombolta a télikabátját, így nem látszott belőle szinte semmi. A gyerek már nem sírt, talán megnyugtatta a korábbról ismerős szívdobogás, vagy egyszerűen csak kifáradt. Egy teremtett lélek nem járt a környéken. Már csak pár sarok volt hátra.

***

Csak néhány nap telt el, de Éva már éjszakákon át zokogott a gyereke után. Még mindig csorgott a teje, pedig jegelte a mellét a kezdetektől. Tehetetlen volt a rázúduló anyai érzésekkel szemben. Sóvárgott a gyerekért. Szoptatni akarta a kisfiát, gondozni, védelmezni. De nem lehetett, többé nem volt erre mód. Olvasta a hírt, hogy Szent András éjszakáján a városi kórház bejáratánál, az inkubátorban egészséges újszülöttet találtak.

***

Kibámult a vonat ablakán. Jó volt otthon. Megnyugtató. Szerette a karácsonyt és szerette a szüleit. Ha a gyerekkel a karján állított volna haza, azzal mindent tönkretett volna. A nyírségi kisvárosban mindenki ismerte a családjukat, apjának előre köszöntek az utcán, anyja a legszebb árut kapta a boltokban. Ő is éppen ilyen életre vágyott. Olyasvalakinek lenni, aki köztiszteletben áll, akit mindenki megbecsül. Az orvosi pálya többek között emiatt is vonzotta. Most már biztos, hogy rendesen be tudja fejezni a tanulmányait, hiszen nem engedte, hogy romba dőljön az élete, a karrierje, egyetlen defektes óvszer miatt. Ezentúl azért óvatosabb lesz, kétszer is meggondolja, kivel adja össze magát, határozta el.   

***

Egyre ritkábban gondolt a történtekre. Bejárt az egyetemre, próbált a féléves vizsgáira koncentrálni. Újra jelentkezett a havi vérzése, ám a ciklusa ugyanolyan bizonytalan volt, mint a terhesség előtt. Ez nyugtalanította. Mi van, ha nem lehet többé gyereke. Mi van, ha csak ezt az egyetlen esélyt kapta az élettől, ő pedig kénytelen volt elszalasztani. Pedig nemrég elkezdett járni egy végzős építészhallgatóval, és a kapcsolat komolynak ígérkezett. Már szóba került a lehetséges közös jövő, a családalapítás, a gyerekek… De vajon lehet még gyereke egyáltalán?

***

5 évvel később...

– Nahát, ez a gyerek mennyire hasonlít magára! – mosolygott biztatóan Évára a gyermekotthon igazgatónője. – Meg tudom érteni, hogy őt választották!

Éva visszamosolygott a középkorú, kissé kerekded hölgyre. Biztos minden leendő szülőnek ugyanezt mondja, gondolta, ennek ellenére jól estek neki az elismerő szavak. Úgy érezte, ez élete legboldogabb napja. Férjével évek óta járták a meddőségi centrumokat, nemcsak itthon, hanem külföldön is. Aztán a sokadik sikertelen hormonkezelés és beültetési kísérlet után Éva megvilágosodott. Rádöbbent, mit kell tennie. A férje mindenben támogatta, közösen hozták meg a döntést. Az örökbefogadási folyamat viszonylag hosszúra nyúlt, annak ellenére, hogy az orvosnő-építészmérnök házaspárnál aligha találhattak tökéletesebb szülőjelölteket. És végre eljött a várva várt nap. Miután kitöltötték a legalább százféle kötelező nyomtatványt, Éva, karjában a gyermekkel, aki immár hivatalosan az ő gyermeke, szinte futott az autóhoz. Gyengéd mozdulattal emelte be a kicsit a vadonatúj, drága babaülésbe. Valóban hasonlított hozzá. Szőke hajú, kék szemű, hat hónapos kislány volt. Éppen olyan, amilyet mindig is akart. 

*    *    *