Az ismert Tiziano-festmény, az Urbinói Vénusz magyar vonatkozásairól nem sokat hallhattunk eddig. A firenzei Uffizi képtárban megtekinthető remekművet az olasz állam annyira gondosan őrzi, hogy a festményt nem hogy az országból, de még a múzeumból sem engedik kivinni. Vannak, akik úgy vélik, mindez nem véletlen, szerintük ugyanis a 28-as teremben kifüggesztett kép csupán mesteri utánzat, amire gyorsan fényt derítene a műtárgykölcsönzéskor szokásos, kötelező szakértői vizsgálat. Bár meglehet, az egész csak pletyka, de a nyugalmazott egykori teremőrnő, Claudia Cazzaro akár meg is esküszik rá, hogy az 1534-ben keletkezett festményt már soha többé nem láthatja élő emberfia, mivel azt, pontosabban ami a képből megmaradt, hosszú évek óta hét lakat alatt őrzik az Uffizi alagsori raktárrendszerének egyik legelrejtettebb zugában.

Claudia asszony szerint az Urbinói Vénusz rejtélyes története 2013 nyarán kezdődött, amikor egy Tallián András nevű magyar fiatalember életében először olasz földre lépett. Az ifjú agrármérnök régi álma volt ez az utazás, mert a családi legendák szerint a famíliája Itáliából származott. Bár nevükön kívül (“talján”) minderre semmi nem utalt, a hagyományt a generációk már vagy ötszáz éve, apáról fiúra adták tovább egymásnak. András komolyan hitt itáliai gyökereiben, olyannyira, hogy indulás előtt még egy olasz nyelvtanfolyamra is beiratkozott. Maga is meglepődött, hogy alig pár lecke után máris megértette a firenzei repülőtéren a feliratokat, és mintha a körülötte gesztikuláló-hadaró helybéliek beszédéből is felfogott volna ezt-azt. De nemcsak a nyelv, hanem szinte minden valahogy ismerősnek tűnt, mintha már járt volna korábban ezen a tájon. Az érzés tovább erősödött, miután elfoglalta kibérelt szobáját, és nekiindult körülnézni a városban. Térkép nélkül is olyan magabiztosan rótta Firenze utcáit, mintha határozott célja lenne, holott maga sem tudta, hová tart. Aztán egyszer csak ott állt az Uffizi képtár előtt. Mindaddig nem érdeklődött különösebben a képzőművészet iránt, mégis, abban a percben határozottan érezte, be kell mennie a múzeumba. Kezdetben megpróbált ugyanúgy nézelődni odabent, mint a többi turista, de hamar be kellett látnia, hogy a kiállított képek egyáltalán nem érdeklik. Ennek ellenére a lábai akaratlanul is vitték tovább, végig az emeleti körfolyosón, egészen a 28-as számú, Tiziano-teremig. Megpillantotta az Urbinói Vénuszt, és mint akit megbabonáztak, képtelen volt levenni róla a szemét.

Az akkoriban teremőrként szolgálatot teljesítő Claudia Cazzaro asszony pontosan emlékszik a fiatalemberre, akit záráskor figyelmeztetnie kellett, hogy ideje távoznia. András szót is fogadott, de másnap elsőként váltott belépőjegyet, hogy aztán az egész napot ott töltse az Urbinói Vénusz előtt ácsorogva. Este megint úgy kellett hazaküldeni, majd a következő reggel ismét ő volt a Tiziano-terem első látogatója. Claudia asszony hamarosan már régi jó ismerősként tekintett az amúgy jóképű, nyúlánk fiatalemberre, aki mindig kék inget viselt.

Még nem telt el egy hét, amikor Claudia asszony valamely családi ok miatt váratlanul szabadnapot volt kénytelen kivenni. Helyettese, a 25-ös teremben felügyelő Loretta azonban meglehetősen félvállról vette a feladatát, és bár néha tényleg benézett a Tizianókhoz, valójában ügyet sem vetett semmire és senkire. Így történhetett meg, hogy ennek a napnak az estéjén nem volt, aki Andrást hazaküldje a múzeumból, amit végül egyszerűen rázártak.

Már erősen sötétedett, amikor András ráeszmélt, hogy ha akarna sem tudna hazamenni. De ahelyett, hogy pánikba esett volna, kifejezetten megörült, hogy végre az éjszakát is az Urbinói Vénusszal töltheti. A képhez a maga számára is érthetetlen módon egyre erősebben vonzódott. A kereveten fekvő nőalak mintha mindig a szemébe nézett volna. Akár balra, akár jobbra lépett, a csaknem ötszáz éve megfestett szempár követte, sőt kereste a tekintetét. András addigra már biztos volt benne, hogy ők ketten összetartoznak, még ha ez teljes képtelenségnek tűnt is. Leszállt az éj, és András fáradtan végigfeküdt a látogatók pihenőpadján, majd álomba szenderült.

Álmában az Urbinói Vénusz, mint hús-vér leány állt, pontosabban feküdt modellt egy festőnek, nyilván Tizianónak, bár a mestert András nem láthatta, mivel annak háta mögül, egy függöny takarásából lesett be a szobába. Ugyanaz a szoba volt, mint a festményen, és az ablak alatt ugyanúgy két szolgáló rendezgette a modell levetett ruháit. A kereveten fekvő leány észrevehette, hogy valaki figyeli, mert hirtelen a szemérme elé kapta a kezét, azzal a mozdulattal, ahogyan a festményen is meg lett örökítve. András álombeli énje képtelen volt levenni a szemét a ruhátlan szépségről. Tudta, hogy bár soha nem érintheti meg, soha egyetlen szót nem válthat vele, mégis első látásra halálosan beleszeretett ebbe a lányba. Tekintetük összekapcsolódott. “Várni fogok rád, mindörökké” ¬– vélte kiolvasni az álombéli lány szemeiből az álombéli András.

A különös, múltbéli utazással felérő álomból Andrást a biztonsági őrök közeledő léptei riasztották fel. Hirtelen azt sem tudta, hová rejtőzzék előlük.

A képtárban a szokásos éjszakai körútját végző páros rutinosan körbevilágított a teremben, és már indultak volna tovább, amikor egyiküknek feltűnt, hogy az Urbinói Vénusz kerete mintha kissé ferdén állna. Lorenzo Matti joghallgató, aki némi nyári pénzkeresetért állt be éjszakai őrnek az Uffizibe, odalépett, és gondosan megigazította a festményt. Különös érzése támadt, mert igencsak elbizonytalanította a kép hátterében álló nyúlánk férfialak látványa. Meg volt róla győződve, hogy annak a sötét hajú, kék inges fiatalembernek, aki mintha éppen az ablakot készülne kinyitni, semmi keresnivalója nincs a festményen. Lorenzo ennek mindenképpen utána akart nézni, ezért hajnalban, a műszak lejárta után első dolga volt odahaza fellapozni a 16. századi olasz festészetről szóló könyvét. Utána lélekszakadva rohant vissza a képtárba, hogy jelentse az esetet.

Addigra az Uffiziben már óriási volt a fejetlenség, mert Claudia asszony, miután nyitáskor hiába várta régi jó ismerősét, a kék inges fiatalembert, úgy döntött, tüzetesebben megszemléli az Urbinói Vénuszt, hátha rájön, mi olyan érdekes azon a festményen, hogy valaki képes egész nap előtte álldogálni. Claudia asszony velőtrázó sikolyára aztán az összes teremőr odacsődült a környező szobákból, és csak meredtek értetlenül a képre. A kompozícióból hiányzott minden emberalak, a kereveten fekvő aktnak ugyanis nyoma veszett, és a háttérben sem látszott más, mint egy nyitott ablak. 

A múzeum szakértői természetesen azonnal megvizsgálták a festményt, és megállapították, hogy az egyértelműen Tiziano eredeti alkotása, az Urbinói Vénusz. Csak éppen a címszereplő (és mindenki más) valahogy eltűnt a képről.

– Megszöktek – jelentette ki Lorenzo Matti, majd előadta a hihetetlen történetet a festményen előző éjjel váratlanul felbukkanó férfialakról, akinek a személyleírását hallva Claudia asszony a szívéhez kapott. Mindent értett.

Nos, ez volt az a nyár, amikor “leltárnak” álcázott belső vizsgálat miatt a turistaszezon kellős közepén egy teljes hétre lezárták az egész Uffizi képtárat. A történteket a vezetőség annyira kínosnak, ugyanakkor képtelennek és felfoghatatlannak találta, hogy teljes hírzárlatot rendeltek el, valamint az összes érintettet titoktartásra kötelezték, kivéve Claudia asszonyt, akiről megfeledkeztek, talán mert éppen azon a héten ment nyugdíjba. Így ő azóta is következmények nélkül meséli fűnek-fának az Urbinói Vénusz megszöktetésének kalandos történetét. 

Claudia asszony egyébként ma is aktív életet él. Nyugalomba vonulása után a Firenze melletti kis házát hotellé alakíttatta, amely hamarosan a környék egyik népszerű szálláshelyévé vált, legalábbis a nyári időszakban. Ám Donna Claudia máskor sem magányos, hiszen van két állandó lakója is: egy fiatal pár, akik a lakhatásért cserébe a hotel tarka virágokkal és illatos citromfákkal beültetett kertjét gondozzák. Egy megkapó szépségű lány, és külföldi származású férje. Magas, sötét hajú férfi, aki mindig kék inget visel, és gyakran sugdos szerelmes szavakat a lány fülébe egy egészen különös hangzású, furcsa, egzotikus nyelven.

– Gyere fel hozzám Barbie, megmutatom a bélyeggyűjteményemet! 
– Ken, neked tényleg van bélyeggyűjteményed?
– Egy faszt. Nincs nekem semmim, minden cucc neked jutott. 
– Jaj, Ken, emiatt ne búsulj! Gyere fel akkor te énhozzám! Gyönyörű nagy házam van, egy gyönyörű farmon. Vannak lovaim is. Meg kutyusom, cicám. Akváriumom. Görkorim, rollerem, biciklim. Triciklim. Kerekesszékem. 
– Hát ezt magyarázom. A rohadék Mattel téged kistafírozott, nekem meg csak az a göncöm van, amit rajtam látsz. Rendes hajam sincs, csak amit úgy fröccsöntöttek gumiból a fejemre.
– Ne keseregj már. Elviszlek a Cadillac-emen, ülj csak be. 
– Cadillac! A kurva életbe, még ez is…

A lakók már nagyon régen vártak a padra. Kérelmükre az illetékesek hosszú évekkel korábban rábólintottak, de az áhított utcabútor csak nem érkezett meg. A nyugdíjas Erzsike a félemeletről egy darabig havonta bejárt a hivatalba, hátha sikerül a pad ügyét előremozdítania, aztán ezek a látogatások idővel ritkultak, míg Erzsike végül feladta a harcot. 

A pad azonban egy délután mégiscsak ott állt a körúton, szemben a ház kovácsoltvas kapujával. Váza ugyanolyan cirádás, fekete kovácsoltvasból készült, az ülőfelületet és a támla léceit sötétzöldre mázolták.

Elsőként a harmadikon lakó Bernát Adélkának tűnt fel az új ülőalkalmatosság. A csinos, mégis jó ideje magányos hölgy a munkából hazaérve éppen azon merengett, hogyan vonhatná magára az új szomszéd, Téglássy Kálmán figyelmét. A korban éppen hozzá illő, ötvenes férfi alig egy hónapja költözött az emeletre, és azon kívül, hogy a folyosón minden nap udvariasan köszönt, mintha tudomást sem vett volna Adélkáról. Bárcsak valami csoda történne, és ma végre megszólítaná, ábrándozott Adélka, miközben helyet foglalt a ház előtt az új padon. 
Gondolataiból Téglássy Kálmán váratlan megjelenése zökkentette ki. A férfi hamarabb végezhetett a mérnöki irodában, mert aktatáskájával a hóna alatt már kora délután hazafelé tartott a körúton. 
– Kezét csókolom! Leülhetek? – Kálmán már egy ideje gyűjtötte a bátorságot, hogy végre beszédbe elegyedjen a szemrevaló szomszédasszonnyal. Adélka némán bólintott. Szerencsére a körúton éppen nagy zajjal elrobogott egy villamos, így nem tűnt fel, hogy a meglepetéstől egy hang nem jött ki Adélka torkán.
Ekkor lépett ki a ház kapuján Zsuzska a földszintről. A máskor mindig mosolygós kislány bánatosan, kisírt szemekkel ült le a két felnőtt mellé.
– Kiteszem mindjárt ezeket a plakátokat – mutatott pár papírlapot egy elveszett kiscica fotóival. 
Hát ezért olyan szomorú ez a kislány, gondolta Adélka, ám ekkor a hátuk mögül, a nagy platánfa tövéből huppanás hallatszott. A következő pillanatban cirmos kölyökmacska dörgölőzött Zsuzska lábához.
– Mircintó, hát előkerültél! – derült fel azonnal a kislány. Nahát, ez már a második csoda, gondolta Adélka, Zsuzska pedig már kapta is ölbe a cicát, és boldogan szaladt vele hazafelé. 

A kapuban kis híján nekiütközött Kovács Bélának. A fiatalemberről a házban mindenki tudta, hogy a feleségét baleset érte, és kómába esett. Azóta Kovács Béla szinte csak árnyéka volt önmagának. Hirtelen a férfi zsebében megcsörrent a mobil. Rápillantott a kijelzőn felvillanó számra, és erőtlenül rogyott le Adélkáék mellé a padra. Időbe telt, mire fogadni merte a hívást.
– Parancsoljon főorvos úr – Kovács Béla remegő hangon szólt a telefonba. Hosszú szünet következett, de a férfi arcán mintha kezdtek volna kisimulni az aggodalom festette ráncok. Talán mégsem a legrosszabb hírt kapta, reménykedett Adélka, és izgalmában megszorította Téglássy Kálmán kezét. – Magához tért? Ez hihetetlen! Azonnal indulok! – pattant fel Kovács Béla, és mint a szélvész, rohant a villamosmegálló felé.

Mintha ezen a padon mindenkivel csoda történne, gondolta Adélka, aki csak ekkor vette észre, hogy még mindig Kálmán kezét szorongatja, akinek mindez láthatóan nem volt ellenére. A kapun kilépő nyugdíjas Erzsike szemei is elkerekedtek, amikor megpillantotta a két, kézen fogva ücsörgő szomszédot, ráadásul azon a padon, amiről Erzsike már álmodni sem mert, hogy valaha megérkezik. 
– Nahát, megkaptuk végre! – derült fel Erzsike. – Mostanában úgyis gyakran kell megpihennem, annyira fáj a lábam. Csoda kéne, hogy végre jobban legyek! – sóhajtott.
– Tessék csak leülni! – mosolygott Adélka mindentudón.

A mama mindig ott volt, a kezdetektől, melegen, puhán, védelmezőn. Ha éhes voltam – és mindig éhes voltam –, addig dugdostam a jó szagú bundájához az orrom, amíg ki nem szimatoltam a jóízű tej forrását. A mama dorombolt, miközben szoptatott, és rájöttem, nekem is ezt kell tennem, mert ezzel adom a tudtára, hogy jól érzem magam, és hogy szeretem őt.

Néha nem találtam a mamát, de ha elég kitartóan nyávogtam, előbb vagy utóbb újra ott volt körülöttem. Érdes nyelvével tisztogatta a bundámat, a nyivákolásomra pedig megnyugtató kurrogással. És ami a legfontosabb, mindig adott ennem.

Hamarosan nemcsak éreztem, hanem már láttam is őt. Először az egyik szemem nyílt ki, majd nem sokkal később a másik is. Érdekessé vált a világ a padláson, és sokkal egyszerűbb volt rátalálnom a tejforrásokra.

De eljött a nap, amikor a már nem tudtam jóllakni. Éhes maradtam. Csak a mamától várhattam segítséget, ő volt az egyetlen, aki csillapíthatta az éhségemet. Panaszosan nyávogtam.

A mama ekkor felugrott a padlásablakba. Először nem hittem, hogy képes vagyok követni, mégis, sikerült. Egymás után elrugaszkodtunk a háztetőről, átugrottunk egy közeli fa ágaira. Hamarosan a bokrok alatt osontunk. Idegen macskák szagnyomait éreztük, olyan útvonalat kerestünk, ahol lehetőleg eggyel se találkozunk. Az egyik háznál kutya ugatott a kerítésen túlról. Képtelenség volt az udvarban illatozó kuka közelébe férkőznünk. A szomszéd telken emberek mozogtak. A mama őket is inkább elkerülte. Az út túloldala biztonságosabbnak tűnt, de nem volt könnyű odajutni, a folyton felbukkanó, robogó, zajos és büdös autók miatt. Valahogy mégis átjutottunk ép bőrrel. Borzasztóan féltem. De még szörnyűbb volt a gyomromat egyre jobban mardosó éhség.

Találtunk egy szemeteszsákot, amit sikerült szétszednünk. Nem tudtam, mit kell benne keresnem, csak azt tudtam, hogy muszáj ennem. Egy pillanatra felsejlett, hogy mostantól mindig ez lesz. Nekem is olyan lesz az életem, mint a mamáé. Menekülni a kutyák elől, kerülni az ellenséges macskákat, rettegni a száguldozó autóktól. A kicsinyeimet én is titokban hozom majd a világra, és amikor elapad a tejem, nekem is be kell vezetnem őket ebbe a rettenetes, félelemmel, veszélyekkel és legfőképpen éhséggel teli világba. 

Hirtelen csodás illatot éreztem. Nem tudtam, mi lehet az, csak azt tudtam, hogy ennivaló és hogy nagyon finomnak kell lennie. A mama mintha figyelmeztetően nyávogott volna, de a szag annyira rabul ejtett, hogy nem fogtam fel a riasztást. A finom ennivaló egy dobozban illatozott. Beleugrottam, és mohón falatozni kezdtem. Amikor megpróbáltam kimászni, akkor jöttem rá, hogy nem lehet, mert a doboz fedele lecsukódott.

Emberek jöttek. Tudtam, hogy a mama elbújik előlük. Hallottam a hangjukat.

– Már megint csak a kölyke. Az anyát kéne már elkapnunk, hogy végre ivartalanítani lehessen. Ravasz jószág, felismeri a csapdát. Na, gyere te cirmos, neked legalább nem kell többet kukáznod. Felteszlek a gazdikeresőre, hipp-hopp lesz rendes otthonod.

Az ember, akitől félnem kellett, újabb adag finomságot adott. Megsimogatott. Ölbe vett. Nyávogtam a mama után, de csak azért, hogy tudtára adjam, nem kell félni, előjöhet nyugodtan, az ember ad nekünk enni. De a mama nem válaszolt és nem jött elő.

Soha többé nem láttuk egymást.

Úgy érezte, nem lesz több dobása. Tökéletes benyomást kell tennie a férfira, már az első pillanatban. Ahogyan a férfi is azonnal elnyerte az ő tetszését. Pedig még csak fotón látta, amint éppen egy Mercedesnek támaszkodik. A férfi jól nézett ki, és az autója is gyönyörű volt.

Nem akart késni, így aztán korábban is érkezett az étteremhez. Nem voltak sokan odabent, a belvárosban még nem kezdődött el az este. Amint belépett, érezte, ahogy minden szempár felé fordul. Lám, hiába lesz mindjárt ötvenéves, még mindig dekoratív jelenség, nyugtázta magában. Testre simuló, leopárdmintás miniruhájában ő az egyetlen színfolt ezen az elegáns, és emiatt kissé unalmas vendéglátóhelyen, gondolta. Szerette, ha megnézik.

­– Ez a ruha kurvás, és kiadja az összes hurkádat, néztél te egyáltalán tükörbe? – szólt rá a múlt héten Klári a számfejtésről. Irigy az a nő. Már hogy lenne kurvás egy harmincötezer forintos ruha?

– Negyvenezerbe került – vágta oda önérzetesen, de már meg is bánta, hogy nem negyvenötöt mondott. A Klárinak családja van, nincs pénze öltözködni, nyilván az fáj neki. Meg hogy nem mutogathatja a lábát, kellett neki a két gyerek, hát tessék, rejtegesse csak a visszereit. Bezzeg az ő lába még most is akár egy filmszínésznőé. Esze ágában nincs takargatni. Most is direkt neccharisnyát húzott, feketét, legyen csak még feltűnőbb. A látványra tűsarkú aranyszandállal tette fel a koronát. Ha mindenki a lábát nézi, az a kis túlsúly, az a pár hurka a dereka körül már fel sem tűnik. A pocakját meg majd behúzza, ahogy a tükör előtt még otthon kipróbálta. A kivágott ruha és a százhúszas mellbősége felfelé is elvonja a figyelmet. Még ha a dekoltázsa már is nem a régi: a pórusai tágak, a nyakán is kicsit petyhüdtebb a bőr, de ha az arcát vastagabban púderezi, annyira fel se tűnik az az ötven év.

Feketére festett hajában megigazította a hatalmas, arany pillangócsatot. Remekül illett a szandáljához, meg persze a fülében függő karikákhoz. A Klári persze a fülbevalót is leszólta, hogy közönséges, pedig ez hülyeség, ha egyszer színaranyból van. A leopárdmintás kis retikül is aranyláncon lóg a válláról, az persze bizsu, bár a táska ennek ellenére nem volt olcsó. A finom darabokat meg kell fizetni, gondolta.

Bemondta a férfi nevét, a pincér odavezette a lefoglalt asztalhoz. A földig érő ablak mellett ülve kilátott a sétálóutcára. Kár, hogy ide csak a taxik hajthatnak be, gondolta, pedig amikor majd a vacsora után a férfi karján kilép ebből a drága étteremből, milyen jó lenne rögtön beülni a Mercedesébe, és úgy elhajtani. Mindenki őket nézné és irigyelné. Legfőképpen őt, az érett és mégis vonzó nőt a drága ruhában, gyönyörőrű aranyékszerekkel, és persze tökéletes sminkben. Erről eszébe jutott, hogy ideje megnézze magát a zsebtükrében, még mielőtt a férfi megérkezik. Bosszúsan észlelte, hogy a vastagon felvitt tűzpiros rúzs rákenődött a fogára. Gyorsan letörölte. A feketével körbehúzott szeme és a drága pénzen csináltatott, sűrű műszempillái viszont legalább rendben vannak, nyugtázta elégedetten, és gyakorlásképp pár igéző pillantást vetett a tükörképének.

– Hozhatok valamit, amíg várakozni tetszik? – Összerezzent a pincér kérdésére, gyorsan eltette a tükröt. – Egy pohár ásványvizet, vagy egy üdítőt esetleg?

– Proszekkót legyen szíves – felelte.

Még sosem ivott proseccot, de biztos volt benne, hogy előkelő ital lehet, a főnöke a múltkor említette, hogy a legutóbbi üzleti vacsorán azzal indítottak. Titkárnőket sose vittek magukkal az üzleti vacsorákra, csak azt az új, marketinges csajt. Persze, mert fiatal. Meg mert közgázt végzett, nem csak gépíróiskolát. Nem szakiskolába küldte az apja, hogy minél előbb legyen kenyérkeresete és ne kelljen többé eltartani. Hát nem is kellett eltartsák, mert a szakvizsga után amint tehette, feljött Pestre. Akkor még nem zavarta, hogy nincs magasabb végzettsége. Minek az? A gépírással azonnal el tudott helyezkedni, és mert csinos volt, feltűnően csinos, minden ujjára jutott férfi, akár egyszerre több is. És mind szerelmes volt belé. Fizettek neki az étteremben, elhalmozták ruhákkal, ékszerekkel. De neki egyik sem kellett igazán, így aztán elég sűrűn cserélődtek az udvarlói. Eleinte ő küldte el őket, egy idő után már maguktól is leléptek. De mindig akadt másik. Egy darabig. Mert már vagy két éve nem volt senkije. Mintha többé már nem lennének rá kíváncsiak a férfiak. Talán mert mindjárt ötven éves lesz? Vagy mert meghízott? Pedig annyira azért nem kövér. Az utcán továbbra is megnézik, de arra már rég nem vállalkoznak, hogy meg is szólítsák. Lehet, hogy örökre egyedül fog maradni? A gondolat megrémítette. Az irodában a kollégáinak nem árulta el, hogy magányos, mégis attól félt, a homlokára van írva, hogy senkinek nem kell már.

Ezért regisztrált fel a társkeresőre, ahol aztán megismerkedett a férfival. Ott már akartak vele randevúzni mások is, de azok nem feleltek meg az elvárásainak. Például mert nem volt semmijük, az elvált feleségükön kívül, akinek gyerektartás címén szinte az összes fizetésüket átutalták. Neki stabil férfi kellett. Mármint anyagilag stabil. Éppen olyan, mint ez a Mercedeses. Olyan, akivel megint étteremben vacsorázgathat. Aki elhalmozza ruhákkal, ékszerekkel. És aki mindig vele marad. Még ma este lenyűgözi a szépséges lábával. A csodás mellbőségével. Az igéző pillantásával. Ugyanúgy, mint régen az összes többit. És ezt a férfit nem fogja elszalasztani. Mert hozzá fog menni feleségül. Így kell lennie.

A pincér meghozta az italát. Belekóstolt.  

Szóval a gazdagok a pezsgőt proszekkónak hívják, állapította meg. Nem baj, mostantól ő is így fogja hívni. Ezentúl minden máshogyan lesz. Még drágább ruhákban fog járni, és talán az állását is végre felmondhatja. Majd dolgozik a férfi vállalkozásában, akármi is legyen az. Vagy csak otthon marad, és egész nap vásárolgat a városban. Szépségszalonokba jár. Felvarratja a ráncait, mint a luxusfeleségek.

Kézbe vette az étlapot, nem annyira az ételeket, inkább az árakat figyelte. Libamájat fog rendelni, döntötte el, mert az a legdrágább. De előbb valami előételt, abból is kinézte, melyik kerül a legtöbbe, furcsa, francia neve volt. Legfeljebb csak rámutat, hogy ne kelljen kimondani. Desszertnek palacsintát fog kérni, határozta el, miután örömmel nyugtázta, hogy ebben a flancos étteremben a palacsinta sem olcsó.

Kitette maga mellé az asztalra a mobilját, hátha hívja a férfi, aki már vagy tíz perce késett. Ekkor vette észre az SMS-t. Nem tudok menni, közbejött valami, ne haragudj. Félretolta a hiúságát és visszahívta a számot. A férfi őszinte volt, elmondta, hogy ugyanarról a társkeresőről megismert valaki mást, előző nap találkoztak és úgy tűnik, akár komoly is lehet kettejük között a dolog.

Letette a telefont. Odaintette a pincért.

– Ezt az előételt kérném – bökött az étlapra –, utána libamájat, és a végén majd a palacsintát.

Az ételeket egymás után, némán fogyasztotta el. Kérte a számlát, a horror összeget szemrebbenés nélkül fizette ki.

– Hívjon nekem egy taxit, legyen szíves – szólt a pincérnek.

– Milyet szeretne?

– Mercedest.

A pincér zavarba jött.

– Már úgy értem, melyik társaságtól hívhatom?

– Teljesen mindegy.

Mától nem vacsorázik. Egy nő negyven fölött már ne vacsorázzon, pláne ha már majdnem ötven. 15 kiló plusz, ezt le kell adni. Muszáj. Az utóbbi években egyre csak hízik. Hiába, az ülőmunka az irodában, a gépírás egész nap. Meg hát a kor. Nagy ritkán sikerült fogynia valamelyik csodadiétával, de amint abbahagyta, azonnal visszajött rá minden, amit leadott. Csoda, hogy már két éve nem bír összeszedni egy pasast? A ronda hurkákkal a dereka körül mégis, kinek kéne? Életmódváltás kell, olvasta egy női magazinban. Úgyhogy mostantól nem fog vacsorázni.

– Te Gizi, mégis mit keresünk mi itt? Itt csak fiatalok vannak…! – Az idős hölgy feszengve lépett be az ajtón. Fel nem tudta fogni, mi a csudának vonszolta a barátnője éppen egy romkocsmába. 
– Miért nem a cukrászdába mentünk, mint máskor? – kérdezte halkan.
– Majd mindjárt megtudod Margitkám! – Gizi lehuppant egy félreeső asztalhoz, ahonnan remekül be lehetett látni az egész helyiséget. Vakolatlan téglafal, meglehetősen kopott, mondhatni szedett-vedett berendezés: Nincs itt két egyforma szék sem, meregette a szemét Margitka. Mennyivel szebb az Európa Kávéház a gyönyörű tükreivel és biedermeier bútoraival, gondolta vágyakozva.
– Na ide figyelj, Margit. Először is hó vége van, itt viszont ingyen is üldögélhetünk. Senkit nem érdekel, ha nem fogyasztunk semmit – kezdte Gizi, majd kinyitotta a retiküljét. – De a lényeg ez! – kiáltotta, és előkapott két szemüveget. – Ezért vegyülünk ma a fiatalok közé! – nyújtotta az egyiket Margitkának. – Vagy te az öreg tatákat akarod vizslatni a nyugdíjasklubban?

  – Felírok magának fogamzásgátlót – nyúlt a recepttömbért a nőgyógyász.

–  De hát nincs is partnerem! Minek szedjek hormonokat? – A szőke, kékszemű, babaarcú lány értetlenül meredt az orvosra. 

– Kedves Éva, most mondta, hogy jó, ha két-háromhavonta jelentkezik a menstruációja. A gyógyszerrel szabályos, 28 napos ciklusai lesznek. Ne féljen ennyire a hormonoktól. Ha majd gyereket szeretne, úgysem ússza meg a hormonkezelést, másképp nem fog teherbe esni. A maga szervezete alkalmatlan az anyaságra.  

A rendelőből kilépve Évának még mindig fülében csengtek az orvos szavai: a szervezete alkalmatlan az anyaságra. Rosszul esett ezt hallania. Orvostanhallgatóként ugyanakkor pontosan tudta, a helyzeten egy fogamzásgátló tabletta mit sem változtat. 

A receptet apró darabokra tépte és az épület előtti szemetesbe dobta.

***

Miután szétváltak, Éva riadtan észlelte a lába között a meleg, ragacsos nedvességet. Úristen, csak nem kiszakadt az óvszer…? 

A srácról csak annyit tudott, hogy Brazíliából jött, valami Carlos, és hogy kegyetlenül jó pasi. Magas, kisportolt test, villogó szemek, olajos barna bőr. A mesebeli latin szerető, aki valahogy odakeveredett az egyetemi klubba. Hogy, hogy nem, a mozgássérültek számára fenntartott mosdóban kötöttek ki. A szenvedélyes kalandot Éva ebben a pillanatban bánta meg. A brazilnak csak most tűnt fel, mi történt. A defektes gumit ideges mozdulattal a padlóra hajította.

– És ha terhes lettél? – sziszegte bosszúsan, latinos akcentussal törve az angolt.

– Emiatt nem kell aggódnod – vágta oda dühösen Éva, és kiviharzott a mosdóból. A fickó ebből majd nyilván azt vonja le, hogy biztos tablettát szed, gondolta. – Pedig csak papírom van róla, hogy nem lehet gyerekem. Ez egyszer legalább jól is jön – motyogta maga elé.  

Eszébe jutott, hogy nem cseréltek sem e-mail-címet sem telefonszámot. A pasas holnap úgyis hazarepül Rióba. Ne is lássa soha többé.

***

A fájások már ötpercenként ismétlődtek. Éva a fürdőszoba kövén térdelt, próbált egyenletesen lélegezni. Feltápászkodott, meglátta elgyötört arcát a tükörben. Szőke haja csatakos volt az izzadságtól, a tekintete tompa, fénytelen. Már hat órája vajúdott. Mi lesz, ha nem éli túl, hasított belé a gondolat. Ki tudja, mikor találnának rá. Az egyetemről nem hiányozna senkinek, halasztotta a félévet. Családi ok, írta a kérvényre. Miközben a szülei azt hiszik, azért nem látják hónapok óta, mert sokat kell tanulnia. Az előző szemeszterben ez így is volt. Rengeteget készült a vizsgákra, azért nem volt ideje foglalkozni azzal sem, hogy már vagy száz napja késett a menzesze. Addig is ritkán jött meg, de ennyi ideig még nem maradt ki soha. Puszta kíváncsiságból vett egy terhességi tesztet. Nem akart hinni a szemének. Halálra rémült. Hosszú idő óta mindössze egyetlenegyszer szexelt: azon a farsangi bálon, az egyetemi klubban. Kiszámolta, ezt a gyereket már nem lehet elvetetni. Leányanyaként fog szülni, méghozzá egy színesbőrű kisbabát. A szülei bele is halnának a szégyenbe, ha megtudnák. De nem fogják megtudni. Ezt soha, senki nem tudhatja meg.

A fájások sűrűsödtek, kezdtek egymásba érni. Nem, nem szabad kiabálnia, meghallhatják. Hirtelen minden irányból szorítást érzett, azt hitte, szétszakad belülről. Ez már tolófájás lenne? A fürdőszobaszőnyeg fölött guggolva érezte, hogy elindult kifelé a gyerek feje. Aztán furcsa, cuppanó hanggal kiszakadt belőle az egész kis test. Megszűnt a fájdalom. Rettenetesen fáradt volt. Az újszülött még mindig össze volt vele kapcsolódva. Elkötötte a köldökzsinórt, végleg elvágta a köteléket kettejük között.

A kisfiú felsírt. A gyerekem, gondolta Éva, de nem érzett semmit. A tőle immár független, furcsa kis lényhez mindössze annyi köze volt, hogy a gyerek az ő testét használta fel arra, hogy kifejlődjék. Nem találta szépnek, se különösebben gyámolításra szorulónak. Idegen volt. Egy idegen izomcsomó. Mert csupa izom volt, csupa erő, ahogy kalimpált és sírt. Tudta, hogy meg kell szabadulnia tőle.

*** 

Pár óra múlva Éva a hajnali utcán lépdelt. A kisbaba hordozókendőben a mellkasán; rágombolta a télikabátját, így nem látszott belőle szinte semmi. A gyerek már nem sírt, talán megnyugtatta a korábbról ismerős szívdobogás, vagy egyszerűen csak kifáradt. Egy teremtett lélek nem járt a környéken. Már csak pár sarok volt hátra.

***

Csak néhány nap telt el, de Éva már éjszakákon át zokogott a gyereke után. Még mindig csorgott a teje, pedig jegelte a mellét a kezdetektől. Tehetetlen volt a rázúduló anyai érzésekkel szemben. Sóvárgott a gyerekért. Szoptatni akarta a kisfiát, gondozni, védelmezni. De nem lehetett, többé nem volt erre mód. Olvasta a hírt, hogy Szent András éjszakáján a városi kórház bejáratánál, az inkubátorban egészséges újszülöttet találtak.

***

Kibámult a vonat ablakán. Jó volt otthon. Megnyugtató. Szerette a karácsonyt és szerette a szüleit. Ha a gyerekkel a karján állított volna haza, azzal mindent tönkretett volna. A nyírségi kisvárosban mindenki ismerte a családjukat, apjának előre köszöntek az utcán, anyja a legszebb árut kapta a boltokban. Ő is éppen ilyen életre vágyott. Olyasvalakinek lenni, aki köztiszteletben áll, akit mindenki megbecsül. Az orvosi pálya többek között emiatt is vonzotta. Most már biztos, hogy rendesen be tudja fejezni a tanulmányait, hiszen nem engedte, hogy romba dőljön az élete, a karrierje, egyetlen defektes óvszer miatt. Ezentúl azért óvatosabb lesz, kétszer is meggondolja, kivel adja össze magát, határozta el.   

***

Egyre ritkábban gondolt a történtekre. Bejárt az egyetemre, próbált a féléves vizsgáira koncentrálni. Újra jelentkezett a havi vérzése, ám a ciklusa ugyanolyan bizonytalan volt, mint a terhesség előtt. Ez nyugtalanította. Mi van, ha nem lehet többé gyereke. Mi van, ha csak ezt az egyetlen esélyt kapta az élettől, ő pedig kénytelen volt elszalasztani. Pedig nemrég elkezdett járni egy végzős építészhallgatóval, és a kapcsolat komolynak ígérkezett. Már szóba került a lehetséges közös jövő, a családalapítás, a gyerekek… De vajon lehet még gyereke egyáltalán?

***

5 évvel később...

– Nahát, ez a gyerek mennyire hasonlít magára! – mosolygott biztatóan Évára a gyermekotthon igazgatónője. – Meg tudom érteni, hogy őt választották!

Éva visszamosolygott a középkorú, kissé kerekded hölgyre. Biztos minden leendő szülőnek ugyanezt mondja, gondolta, ennek ellenére jól estek neki az elismerő szavak. Úgy érezte, ez élete legboldogabb napja. Férjével évek óta járták a meddőségi centrumokat, nemcsak itthon, hanem külföldön is. Aztán a sokadik sikertelen hormonkezelés és beültetési kísérlet után Éva megvilágosodott. Rádöbbent, mit kell tennie. A férje mindenben támogatta, közösen hozták meg a döntést. Az örökbefogadási folyamat viszonylag hosszúra nyúlt, annak ellenére, hogy az orvosnő-építészmérnök házaspárnál aligha találhattak tökéletesebb szülőjelölteket. És végre eljött a várva várt nap. Miután kitöltötték a legalább százféle kötelező nyomtatványt, Éva, karjában a gyermekkel, aki immár hivatalosan az ő gyermeke, szinte futott az autóhoz. Gyengéd mozdulattal emelte be a kicsit a vadonatúj, drága babaülésbe. Valóban hasonlított hozzá. Szőke hajú, kék szemű, hat hónapos kislány volt. Éppen olyan, amilyet mindig is akart. 

*    *    *

 1.
Ma jelenésem lesz a nagyfőnöknél, vinnem kell a táblázatokat. Majd átnézem az egészet még egyszer, nem lehet benne hiba. De előbb kiteszem a gyereket a sulinál. Addig gondolkodni se nagyon tudok, úgy ordít a rap a lejátszóból. Halál idegesítő. A villamosmegállónál egy nő csodálkozva bámul befelé az ablakon, amíg állunk a pirosban. Mintha olyan fura látvány lenne egy tök átlagos apuci egy tök átlagos tizenöt éves sráccal egy tök átlagos autóban. Késésben vagyunk, kábé most csengetnek be. A gyerek kezd nyugtalankodni. Ezen a mellékutcán le lehetne vágni. Jó ötlet. Lekanyarodok. Elég szűk utca, persze egyirányú. Most meg mit villog az a rendőr mögöttem? Siet? Nem vagyok hülye, hogy ötvennél többel menjek. Nem tudok hová lehúzódni, várd ki a sorod fakabát, minek kell mindjárt villogni. Lehet, hogy szirénázik is? A rohadt raptől semmit nem hallok. Mit ír erre a KRESZ: ha nem tudok kitérni, akkor gyorshajthatok a rendőr előtt? Fogalmam sincs. Oké, akkor félreállok, itt jobbra pont van egy üres hely. Mondjuk jó rövid, inkább hátramenetben kellett volna beállni… A rohadt életbe, nekimentem a tűzcsapnak, hogy szakadna rá az ég a hülye rendőrjére. Tuti, hogy eltört a lökhárító, akkorát reccsent. Basszus, a tűzcsap meg kidőlt, a járdából mint a szökőkút, tör föl a víz… Na, kösz szépen, zsarukám. Mi van, már nem is sietsz? Mert nem menne ám tovább, leáll mellettem. Síkideg vagyok, és persze a gyerek sem bírja tovább cérnával. Innen már csak két sarok a suli, kiugrik, futni kezd. Talán megússza az igazolatlant, ha meg nem, majd igazolom. Családi ok. Én is el fogok késni. Kár, hogy nekem nem igazol senki semmit. A főnök boldog lesz, az tuti.

2.
– Mit rohansz hülyegyerek, ma nincs matek, az első óra helyett orvosi vizsgálat van – szól be a Kollár, pedig becsengetés után neki se kéne a folyosón flegmázni. Behúzunk a terembe. Mi ez a nagy izgalom? – érdeklődik. Bevágom a hátizsákomat a pad alá, zihálva lerogyok. Próbálok rendesen lélegezni, hogy el bírjam mesélni, mi történt. 
– Faterom nagyon gáz volt ma reggel. Nem tud vezetni, vagy nem lát rendesen, én nemtom, de ahogy jöttünk, letarolt egy tűzoltócsapot a Skodával. Vágod? Elöntött mindent a víz, és amekkora lúzer a fater, pont odaért egy rendőrautó. Ne tudd meg, mennyire égő volt, tipliztem onnét ezerrel, még szerencse, hogy már itt voltunk, tök közel. 
– Kocsinak lett baja?
– Talán a lökhárító. De leszarom.

3.
2018. 05. hó 07-én reggel 8 óra 05 perckor Sz. András, 46 éves, büntetlen előéletű állampolgárral szemben rendőri intézkedés foganatosítására került sor. Nevezett a tulajdonában álló JKM 639 forgalmi rendszámú Skoda Octavia típusú gépjárművel közlekedett a Budapest 8. kerület Leonardo da Vinci utcában. A mögötte haladó 4502-es számú, szolgálatot teljesítő rendőrségi járőr közúti ellenőrzés kezdeményezését eszközölte. A rendőrségi gépkocsi által leadott hang- és fényjelzés ellenére a fent nevezett személy az azonnali megállás tekintetében ellenállást tanúsítva tovább haladt, majd a 23-as számú ház előtti, a Fővárosi Vízművek tulajdonát képező utcai csatlakozási pontnak ütközött. Személyi sérülés nem történt, a tűzcsapban anyagi kár keletkezett, melynek becsült értéke 200 ezer forint. Nevezett személy igazoltatása, közúti ellenőrzés alá vonása megtörtént, a káresemény nyilvántartásba vételre került. 
Dátum, Kovács 2 Béla tizedes, VIII. kerületi RFK

4.
Halló, te vagy az Klárikám? Nem fogod elhinni, mi történt ma reggel az utcánkban! Éppen a galambokat etettem az erkélyen, amikor látom, hogy a rendőrök üldöznek egy autót. Itt, a mi kis utcánkban! Hát itt még soha nem történt ilyesmi! Egy piros kocsi, biztos valami maffiózó, mert úgy bömbölt belőle a zene, ahogy a filmekben szokott lenni. Ment vagy százzal, csak úgy bőgött a motor! A rendőrök meg a nyomában, villogóval, szirénával. Aztán kilőhették a kerekét, bár a fegyvert pont nem láttam, és a lövést se hallottam, biztos azt a modern, hangtompítós pisztolyt használták. Mert akkor a piros autó hirtelen jobbra csúszott, még szerencse, hogy éppen nem volt ott senki, és telibe találta a házunk előtti tűcsapot! A kocsi ripityára tört, a tűzcsap meg kidőlt, és képzeld, Klárikám, majdnem az erkélyemig tört fel a víz! Halálosan megijedtem, gyorsan hátraugrottam, be a szobába, de azt még láttam, ahogy az egyik gengszter kiugrik és futva menekül! Hátizsákkal! Lehet, hogy bankrablók voltak? Hát mit szólsz? Hogy mik nem történnek ebben a városban!