Az ismert Tiziano-festmény, az Urbinói Vénusz magyar vonatkozásairól nem sokat hallhattunk eddig. A firenzei Uffizi képtárban megtekinthető remekművet az olasz állam annyira gondosan őrzi, hogy a festményt nem hogy az országból, de még a múzeumból sem engedik kivinni. Vannak, akik úgy vélik, mindez nem véletlen, szerintük ugyanis a 28-as teremben kifüggesztett kép csupán mesteri utánzat, amire gyorsan fényt derítene a műtárgykölcsönzéskor szokásos, kötelező szakértői vizsgálat. Bár meglehet, az egész csak pletyka, de a nyugalmazott egykori teremőrnő, Claudia Cazzaro akár meg is esküszik rá, hogy az 1534-ben keletkezett festményt már soha többé nem láthatja élő emberfia, mivel azt, pontosabban ami a képből megmaradt, hosszú évek óta hét lakat alatt őrzik az Uffizi alagsori raktárrendszerének egyik legelrejtettebb zugában.
Claudia asszony szerint az Urbinói Vénusz rejtélyes története 2013 nyarán kezdődött, amikor egy Tallián András nevű magyar fiatalember életében először olasz földre lépett. Az ifjú agrármérnök régi álma volt ez az utazás, mert a családi legendák szerint a famíliája Itáliából származott. Bár nevükön kívül (“talján”) minderre semmi nem utalt, a hagyományt a generációk már vagy ötszáz éve, apáról fiúra adták tovább egymásnak. András komolyan hitt itáliai gyökereiben, olyannyira, hogy indulás előtt még egy olasz nyelvtanfolyamra is beiratkozott. Maga is meglepődött, hogy alig pár lecke után máris megértette a firenzei repülőtéren a feliratokat, és mintha a körülötte gesztikuláló-hadaró helybéliek beszédéből is felfogott volna ezt-azt. De nemcsak a nyelv, hanem szinte minden valahogy ismerősnek tűnt, mintha már járt volna korábban ezen a tájon. Az érzés tovább erősödött, miután elfoglalta kibérelt szobáját, és nekiindult körülnézni a városban. Térkép nélkül is olyan magabiztosan rótta Firenze utcáit, mintha határozott célja lenne, holott maga sem tudta, hová tart. Aztán egyszer csak ott állt az Uffizi képtár előtt. Mindaddig nem érdeklődött különösebben a képzőművészet iránt, mégis, abban a percben határozottan érezte, be kell mennie a múzeumba. Kezdetben megpróbált ugyanúgy nézelődni odabent, mint a többi turista, de hamar be kellett látnia, hogy a kiállított képek egyáltalán nem érdeklik. Ennek ellenére a lábai akaratlanul is vitték tovább, végig az emeleti körfolyosón, egészen a 28-as számú, Tiziano-teremig. Megpillantotta az Urbinói Vénuszt, és mint akit megbabonáztak, képtelen volt levenni róla a szemét.
Az akkoriban teremőrként szolgálatot teljesítő Claudia Cazzaro asszony pontosan emlékszik a fiatalemberre, akit záráskor figyelmeztetnie kellett, hogy ideje távoznia. András szót is fogadott, de másnap elsőként váltott belépőjegyet, hogy aztán az egész napot ott töltse az Urbinói Vénusz előtt ácsorogva. Este megint úgy kellett hazaküldeni, majd a következő reggel ismét ő volt a Tiziano-terem első látogatója. Claudia asszony hamarosan már régi jó ismerősként tekintett az amúgy jóképű, nyúlánk fiatalemberre, aki mindig kék inget viselt.
Még nem telt el egy hét, amikor Claudia asszony valamely családi ok miatt váratlanul szabadnapot volt kénytelen kivenni. Helyettese, a 25-ös teremben felügyelő Loretta azonban meglehetősen félvállról vette a feladatát, és bár néha tényleg benézett a Tizianókhoz, valójában ügyet sem vetett semmire és senkire. Így történhetett meg, hogy ennek a napnak az estéjén nem volt, aki Andrást hazaküldje a múzeumból, amit végül egyszerűen rázártak.
Már erősen sötétedett, amikor András ráeszmélt, hogy ha akarna sem tudna hazamenni. De ahelyett, hogy pánikba esett volna, kifejezetten megörült, hogy végre az éjszakát is az Urbinói Vénusszal töltheti. A képhez a maga számára is érthetetlen módon egyre erősebben vonzódott. A kereveten fekvő nőalak mintha mindig a szemébe nézett volna. Akár balra, akár jobbra lépett, a csaknem ötszáz éve megfestett szempár követte, sőt kereste a tekintetét. András addigra már biztos volt benne, hogy ők ketten összetartoznak, még ha ez teljes képtelenségnek tűnt is. Leszállt az éj, és András fáradtan végigfeküdt a látogatók pihenőpadján, majd álomba szenderült.
Álmában az Urbinói Vénusz, mint hús-vér leány állt, pontosabban feküdt modellt egy festőnek, nyilván Tizianónak, bár a mestert András nem láthatta, mivel annak háta mögül, egy függöny takarásából lesett be a szobába. Ugyanaz a szoba volt, mint a festményen, és az ablak alatt ugyanúgy két szolgáló rendezgette a modell levetett ruháit. A kereveten fekvő leány észrevehette, hogy valaki figyeli, mert hirtelen a szemérme elé kapta a kezét, azzal a mozdulattal, ahogyan a festményen is meg lett örökítve. András álombeli énje képtelen volt levenni a szemét a ruhátlan szépségről. Tudta, hogy bár soha nem érintheti meg, soha egyetlen szót nem válthat vele, mégis első látásra halálosan beleszeretett ebbe a lányba. Tekintetük összekapcsolódott. “Várni fogok rád, mindörökké” ¬– vélte kiolvasni az álombéli lány szemeiből az álombéli András.
A különös, múltbéli utazással felérő álomból Andrást a biztonsági őrök közeledő léptei riasztották fel. Hirtelen azt sem tudta, hová rejtőzzék előlük.
A képtárban a szokásos éjszakai körútját végző páros rutinosan körbevilágított a teremben, és már indultak volna tovább, amikor egyiküknek feltűnt, hogy az Urbinói Vénusz kerete mintha kissé ferdén állna. Lorenzo Matti joghallgató, aki némi nyári pénzkeresetért állt be éjszakai őrnek az Uffizibe, odalépett, és gondosan megigazította a festményt. Különös érzése támadt, mert igencsak elbizonytalanította a kép hátterében álló nyúlánk férfialak látványa. Meg volt róla győződve, hogy annak a sötét hajú, kék inges fiatalembernek, aki mintha éppen az ablakot készülne kinyitni, semmi keresnivalója nincs a festményen. Lorenzo ennek mindenképpen utána akart nézni, ezért hajnalban, a műszak lejárta után első dolga volt odahaza fellapozni a 16. századi olasz festészetről szóló könyvét. Utána lélekszakadva rohant vissza a képtárba, hogy jelentse az esetet.
Addigra az Uffiziben már óriási volt a fejetlenség, mert Claudia asszony, miután nyitáskor hiába várta régi jó ismerősét, a kék inges fiatalembert, úgy döntött, tüzetesebben megszemléli az Urbinói Vénuszt, hátha rájön, mi olyan érdekes azon a festményen, hogy valaki képes egész nap előtte álldogálni. Claudia asszony velőtrázó sikolyára aztán az összes teremőr odacsődült a környező szobákból, és csak meredtek értetlenül a képre. A kompozícióból hiányzott minden emberalak, a kereveten fekvő aktnak ugyanis nyoma veszett, és a háttérben sem látszott más, mint egy nyitott ablak.
A múzeum szakértői természetesen azonnal megvizsgálták a festményt, és megállapították, hogy az egyértelműen Tiziano eredeti alkotása, az Urbinói Vénusz. Csak éppen a címszereplő (és mindenki más) valahogy eltűnt a képről.
– Megszöktek – jelentette ki Lorenzo Matti, majd előadta a hihetetlen történetet a festményen előző éjjel váratlanul felbukkanó férfialakról, akinek a személyleírását hallva Claudia asszony a szívéhez kapott. Mindent értett.
Nos, ez volt az a nyár, amikor “leltárnak” álcázott belső vizsgálat miatt a turistaszezon kellős közepén egy teljes hétre lezárták az egész Uffizi képtárat. A történteket a vezetőség annyira kínosnak, ugyanakkor képtelennek és felfoghatatlannak találta, hogy teljes hírzárlatot rendeltek el, valamint az összes érintettet titoktartásra kötelezték, kivéve Claudia asszonyt, akiről megfeledkeztek, talán mert éppen azon a héten ment nyugdíjba. Így ő azóta is következmények nélkül meséli fűnek-fának az Urbinói Vénusz megszöktetésének kalandos történetét.
Claudia asszony egyébként ma is aktív életet él. Nyugalomba vonulása után a Firenze melletti kis házát hotellé alakíttatta, amely hamarosan a környék egyik népszerű szálláshelyévé vált, legalábbis a nyári időszakban. Ám Donna Claudia máskor sem magányos, hiszen van két állandó lakója is: egy fiatal pár, akik a lakhatásért cserébe a hotel tarka virágokkal és illatos citromfákkal beültetett kertjét gondozzák. Egy megkapó szépségű lány, és külföldi származású férje. Magas, sötét hajú férfi, aki mindig kék inget visel, és gyakran sugdos szerelmes szavakat a lány fülébe egy egészen különös hangzású, furcsa, egzotikus nyelven.
